A legnehezebb időszak

Másként élni nem könnyű. Nap mint nap azért küzdeni, hogy elfogadjanak, bebízonyísd, hogy te is ugyanolyan értékű tagja vagy a társadalomnak, mint a többi ember. Harcolni azért, hogy ne tekintsenek rád máshogy. Nehéz, iszonyatosan nehéz fogyatékosként élni a XXI. században.”


Középiskolás voltam amikor a balesetem történt és diagnosztizálták betegségemet. Eleinte úgy éreztem, hogy az osztályfőnököm megérti, és az osztálytársaim is megértik mi is történik velem, de tévedtem. Teljesen jól emlékszem, hogy amikor 11,-edikes lettem és bírást kaptam, mert nemvolt nálam történelem, könyv. Hiába mondtam én is, édesanyám is, vagy vittem be a leleteimet, hogy nem emelhetek, a tanárok nem értették meg. Nem tartottam magam hanyagnak, hiszen igyekeztem az iskolában jó eredményeket elérni, nem azért nem vittem magammal a könyveim nagy részét, egyszerűen csak nem kockáztathattam, hogy leváljon az ideghártyám. Ez nagyon szíven ütött akkoriban, hiszen nem tehettem róla.
Ezek után megtörtént az az esemény, ami igazán nagyot ütött rajtam és teljesen összetört engem, itt kezdődött az, hogy mennyire befolyásolta a rendellenességem a személyiségemet. Mégpedig az osztálytársaim reakciója. Történelem órán éppen számonkért a tanár, hogy hol a könyvem de mielőtt én válaszolhattam volna, az egyik osztálytársam megtette helyettem, „Mert neki a szeme miatt nem lehet cipelni”, ahogy ez a mondat elhangzott az egész osztály nevetésben tört ki, én pedig emlékszem, hogy habár lelkileg teljesen összetörtem, a szemem akkor nyílt fel igazán. Rájöttem milyen világban is élünk ma. Legszívesebben hazajöttem volna abban a percben ahogyan ez a mondat elhangzott, de nem tettem. Szerencsémre a barátaim teljes mértékben támogattak és szembeszálltak az osztállyal miattam. Rajzórákon problémát okozott, hogy nem tudtam portrét rajzolni, esetleg nem láttam a tőlem messze lévő tárgyakat, szerencsémre a tanár nagyon megértő volt és sok mindenben segített. Ez az egy tanárom volt akkor csak megértő velem, mégis számomra nagyon sokat jelentett, hogy legalább egy tanár próbálja megérteni a helyzetemet. A testnevelés órák alól felmentést kaptam, ami minden osztálytársamnak szemet szúrt, hiszen ők úgy gondolták ez kivételezés. Hiába nem volt az, hiába, lehet ők is felfogták valamilyen szinten a problémát, de nem akarták megérteni. Ezek után sok bántást kaptam még az akkori osztályomtól ami szintén nagyon megviselt.

Ezek után egyre többet gondolkodtam. Egyre több kérdés merült fel bennem, , és egyre inkább úgy éreztem engem elítélnek egy olyan dolog miatt amivel nekem minden egyes nap küzdenem kell. Én soha nem kértem azt senkitől, hogy sajnáljon. Nem szeretem. Bátran felvállalom a betegségemet és azt, hogy gyengénlátó vagyok, de nem szeretem a sajnálkozó tekinteteket és szavakat. Minden erőmmel azon vagyok hogyha ezt elmesélem egy embernek, ne az legyen a reakciója, hogy „ó te szegény” hanem hogy „megértem a helyzetedet, még akkor is ha nekem nincs ilyen problémám és örülök, hogy képes vagy arra, hogy egy ilyen rendellenességgel is teljes életet élj”.
Miután leérettségiztem következett a pályaválasztás, ami betegségemet adódóan nagyon nehéz volt. Mindig is óvónő szerettem volna lenni. Már 3-4 éves koromban tudtam, hogyha felnövök én az leszek, vagy valami hasonló. A családom női tagjai is korábban gyermekekkel foglalkoztak, így valamennyire örököltem ezt én is. Sokat gondolkodtam a kisgyermek gondozó- nevelő szakmán, viszont mivel nem emelhetek ezért ezt nagy fájdalmamra kikellett zárnom. Ez még egy ütést adott számomra. Nem akartam elhinni azt, hogy mindez velem történik meg és hogy egy betegség miatt lehet az álmaimról is lekell mondanom. Ezek után kerültem a jelenlegi iskolámba és mivel első évben voltam óvodában gyakorlaton, tudatosult bennem, hogy igen, ez az a foglalkozás amivel én igazán foglalkozni szeretnék. Gondoltam mivel itt annyira nem kell emelni, jó esélyem lehet bekerülni idővel főiskolára is. Ez sajnos nem így lett. Kiderült ugyanis, hogy testnevelés alkalmassági szükséges hozzá, viszont én már 3 éve felvagyok mentve testnevelésből. Soha nem felejtem el azt, amit akkor éreztem. Mintha az utolsó reménysugarat is elvették volna tőlem egy „buta” szembetegség miatt.

Egyre komolyabban vettem a dolgokat. Sokszor eléggé túl is reagáltam. Nemtudtam másra, csak a jövőre gondolni. Rengeteg kérdés kezdett el bennem felmerülni ismét. Közben a szemem pedig csak romlott és romlott. Kancsalítottam, ami miatt úgyéreztem, hogy a társadalom megint elítél majd, és hogy fogok úgy kinézni.Egyre jobban megviselt lelkileg az, amit a tükörben láttam. Volt, hogy nemvoltam képes másra gondolni, csak járt az agyam és sírtam, a kérdések pedig csak jöttek. „Hogy lesz így gyerekem? Mi lesz, ha örökli, netán vakon születik? Hogy fogom felnevelni? Milesz, ha én is megvakulok? Állítom, hogy életem legnagyobb traumáját a betegségem következtében éltem át. Ott voltam 19 évesen, nagyon rossz szemmel és nem mertem arra gondolni, hogy mi lesz, 10, 20, 30 év múlva. Főleg mikor 13.-ikban megkaptam egy lánytól, hogy „én biztos nem szülnék a helyedben gyereket, minek tenném tönkre az életét” Ez csak rontott a helyzeten. Egyébként is sokat adtam mások véleményére, már csak az előző iskolámból adódóan is. Nagyon magamba fordultam. Ezeket a dolgokat nem igazán osztottam meg senkivel. Úgy gondoltam, hogy biztosan mások is azt mondják majd, hogy „sajnállak” vagy valami hasonló és nem fognak megérteni, így elkezdtem még inkább elzárkózni, még a barátaimmal sem osztottam meg ezeket a problémákat.

„Sokszor elhangzik az a kérdés: kinek jobb, annak-e, aki valaha látott, vagy annak, aki nem? Az én válaszom: annak, aki minél jobban letudja győzni a látás hiányát!”
Reményik László