Egy kis előzmény

Magyarországon 40-60 ezer látássérült ember él. Egy részük már ezzel a rendellenességgel együtt született, másik felük szerzett okokból kifolyólag válik látássérülté.

Családomban több generáció tagjainak is szemészeti problémái voltak. Nagymamámnak a jobb szemén ideghártya leválás volt, illetve édesanyámnak is, de neki mindkét szemén és a jobb szemére 1987-ben meg is vakult. Ehhez társultak más rendellenességek is mint pl. astigmia, myópia, valamint erős csökkent látás. Bátyám -8 dioptriás szemüveget kapott kettő éves korában, de neki műtét által sikerült megállítani további látásromlását. Várható volt az előzmények után, hogy nekem is szemészeti problémáim lesznek. Három éves koromban vették észre szüleim, hogy mindent nagyon közelről nézek. Azonnal magánorvoshoz fordultak velem, ahol az orvos -5 dioptriás szemüveget írt fel nekem, de a nagyfokú rövidlátáson kívül nem diagnosztizált más rendellenességet.

Óvodáskor
Három éves koromban írattak be óvodába, ahol, mint már említtettem -5 dioptriás szemüveget kellett viselnem, illetve, hogy szemeim erősödjenek gyógyászati szemtapaszt kaptam, amit nagyon nehezen tudtam elviselni. Szerencsére nem kellett sokáig viselnem, de időközben meg tudtam szokni. Óvodában sosem bántottak a szemüvegem miatt, hiszen nem én voltam az egyetlen gyermek, akinek viselnie kellett, de én elég nehezen szoktam meg és már akkor is éreztem a hátrányait. Farsangkor nem viselhettem maszkot, mint a többi velem egykorú, hiszen nekem ott volt a szemüveg, amit ha levettem nem láttam semmit. Egyébként már akkor is elég visszahúzódó gyermek voltam. Nem igazán játszottam a többiekkel, az óvoda alatt 1-2 barátom volt, és jobban szerettem inkább egyedül rajzolni.

Iskoláskorom
Ahogy teltek az évek egyre erősebb dioptriájú szemüvegre volt szükségem. Általános iskola alsó tagozatában kezdett nagyon zavarni, hogy egyre kevesebbet látok. Mindig az első padba kellett ültetni, és még akkor is előfordult, hogy nem láttam a táblát. Ilyenkor kikellett mennem elolvasni, hogy mi is van oda írva. Emlékszem voltak pillanatok amikor annyira rosszul érintett hogy elsírtam magam. Ahogy teltek az iskolás éveim megszoktam az első padot és már nem zavart annyira, hogy ott kell ülnöm. Az osztálytársaim gyakran kérdezték, hogy miért nézem annyira közelről a tankönyveket, ám nekem ez sosem tűnt fel igazán, így nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.